Dühkitörés

Van nekem egy történelem tanárom, akire egy kicsit hasonlítok. Történetesen ő az osztályfőnököm is. És ezt a kicsit hasonlítok dolgok úgy kell elképzelni, hogy még az írásunk is nagyon hasonló, nem beszélve egyes dolgokról alkotott véleményről, felfogásról, irányultságról. De ezt szeretem letagadni, mert idegesít, hogy valaki ennyire jól ismerhet. Mondjuk ennek két oldala van. Mert pl én se bőgném el magam előtte soha, mert pontosan tudom, hogy hihetetlenül megijedne tőle, zavarba jönne, nem tudna mit kezdeni a helyzettel. És ő még csak meg se ölelhet engem (ez az én megoldásom a barátnőim sírásakor, ha már nincs jobb ötletem - márpedig nincs).
Szóval van ez a tanár. Teljesen egyértelmű volt, hogy a tantárgyát szeretem, ő meg a kedvenc tanárom, meg ilyesmi. Egészen kitűnően megértettük egymást mindig is, bár nem beszélt velem sokkal többet, mint bárki mással, csak ritkán megjelentem a tanárijában, amikor valamit mondani akartam neki, vagy OKTV-re készített fel és közben pár témát megvitattunk. Volt, hogy fél órában, volt, hogy 5 percben. Mindenesetre megvoltunk. Én megvédtem, ha valaki nagyon szidta, ő nem feleltetett eddig egyszer sem. Bár utóbbinak semmi köze ahhoz, hogy hasonlítunk, csak ez alapvető feltétele annak, hogy valakit ne utáljak. Volt egy időszak, amikor megbíztam benne, ami nálam nagyon nagy dolognak számít. Sőt... tud olyan dolgot rólam, amit rajta kívül senki. Ez sem kis dolog azért... már ha arra gondolunk, hogy ő azért csak egy tanár. Elvileg hivatalos a kapcsolatunk. Meg neki ígértem meg, hogy soha nem megyek pszichológiára. Amit nyilván nem azért kért, mert nem akarja, hogy megtanuljam a biológiát.
A kapcsolatunk egy ideje kicsit hullámzóvá vált. Egészen pontosan akkor történt először, hogy nem szerettem annyira, amikor 4-es lett egy témazáróm. Ez nem az ő hibája volt. Nem is az enyém. (Egy idióta kistanár volt bent, aki nem igazán tudott tanítani.) De ezután végül is minden oké volt. Aztán jött az, hogy délutánokat, estéket töltöttem a tanárok karácsonyi ajándékával. Persze ő az ofő, neki nagyobb jár. Egy csomót mászkáltam, félig betegen a társasjáték után, amit azért kapott, mert vannak gyerekei, és velük játszhasson... de tényleg rengeteget gondolkoztam azon, hogy milyen tetszene neki. Végül olyat kapott, aminek köze van a földrajzhoz (föci tanár is), de közben tényleg élvezhető játék. Csináltunk neki pólót, amit mindenki aláírt. 1 órán keresztül köröztem a barátnőmmel, hogy megtaláljuk az ideális fehér pólót. Az elejére Magyarország térképet rajzoltam, ami egy egész szombat estémbe beletelt (kb 4 óra volt, ha nem több). Erre, amikor megkapta az ajándékokat megkérdezte, hogy az egyik pötty, ami egy várost jelölt, mégis mi. Mondtam neki, hogy mi, aztán kedvesen hozzám vágta, hogy "ja igen, tényleg majdnem ott van". Tök jó érzés, ha az ember órákat áldoz valakire, és azt kapja utána, hogy rossz helyre rajzolt egy várost. Mármint itt pár mm-ről van szó, nem öt centiről.
Aznap még kb ötször beszólt, mindenféle hülyeség miatt, szóval nem túl vidáman mentem el a téliszünetre. Miután visszajöttünk írtunk egy javítót. Mérges volt, mert elrontottuk, nem lett volna muszáj beadni, rontottunk is. Előadást tartott, amikor még nem osztotta ki, hogy nincs önkritikánk, meg borzasztóak vagyunk, hogy még Budát is arrébb tesszük, Szentendre helyére. Akkor én már éreztem, hogy ez bizony rám vonatkozik, mert közben sokszor felém nézett.
Másnap kiosztotta. Mondta, hogy hát most biztosan sírni fog a fele társaság. Pontosan azok voltak a hibáim, amiket felsorolt. Teljesen kiborultam. Nem érdekelt, és még most sem érdekel, hogy valamilyen szempontból igaza volt. Nyilván baromság volt beadni, gondolhattam volna, hogy nem lesz jobb, sőt rosszabb lesz. Azt kell tudni rólam, hogy hihetetlenül magamra veszek minden sértést. De mivel maximalista vagyok, ezért még az egészhez magamat is ostoroztam, mert beadtam, meg elrontottam. De nem sírtam. Én jegyért nem sírok.
Egész nap borzalmas kedvem volt, rá se néztem az óra többi részében, az összes többi tanárra is mérges voltam, mert mindenki szívatott minket, az osztálytársaimból is elegem volt... Végül séta közben sírtam kicsit, meg itthon estefelé párszor. De mondjuk inkább, hogy sírás közeli állapotban voltam, mert egy könnycseppnél többről nem igazán lehet beszélni... Még ma is kiakadok, ha arra gondolok, hogy képes volt azt mondani, hogy nincs önkritikám. És ma sem néztem rá órán, nem köszöntem, nem beszéltem vele. És úgy kellett rágcsálnom a nyelvemet, hogy a kérdéseire ne reagáljak. Idegesít, ha senki nem tudja a választ. Vagy csak nem válaszolnak. Mit tudom én.
Igazából ezt csak azért írtam le, hogy le tudjam írni legalább, amit mondanék neki, ha megkérdezné, hogy mi bajom, meg ha beszélnénk. Nem fogunk, ez csak ilyen elméleti dolog. Azért annyira nem voltunk soha jóban. Meg különben is lehet, hogy elsírnám magam közben...

Lehet, hogy a vaktérképeket képtelen vagyok megcsinálni. Lehet, hogy nem írok hibátlan dolgozatokat, nem tudok mindent, a társadalom-részét a történelemnek nem tanulom meg rendesen, mert nem érdekel annyira és néha súgok dolgozatnál. Nem vagyok tökéletes. Lehet, hogy ezért nem kellene történelemből fakultálnom, hiszen a térkép nagyon fontos része. Lehet, hogy ezért minden egyes dolgozatom egy jeggyel rosszabb lesz. De mi van akkor, ha tavaly év végén ez érdekelt? Ha még ezt tudtam a legjobban? Lehet, hogy szánalmas, hogy nincs semmi, amit ennél jobban megértek, de nem lehet mindenki profi abban, amit szeret. Mellesleg én legalább nem bukok, nincsenek ketteseim, mint az többi osztálytársamnak. Lehet, hogy ostoba vagyok, lehet, hogy semmit nem tudok elég jól, lehet, hogy semmiből nem vagyok kiemelkedő, de önkritikám akkor is van. Egyszer hibáztam. Soha nem szoktam a képességeimet túlbecsülni, ezért nekem is fáj, hogy nem lett jó az a dolgozat. De nem én vagyok az egyetlen ember, aki hibázik...