Vajon létezik olyan ember, aki tényleg nem törődik önmagával? Nem úgy, hogy elhanyagolt, koszos. Mert a környezetével törődik, szóval az fontos, hogy ne zavarjon senkit, mindenkinek megfeleljen. Ez így negatívan hangzik, de talán nem is teljesen az. Mivel segít. Mindenkiért, mindenkinek, mindig, mindenhol.
Én ilyen akarok lenni. Másokért élni, ha már saját célom nincs, miért ne lehetne ez az álmom: másokkal jót tenni. Mások életét megkönnyíteni...

Szóval az úgy szokott lenni, hogy megírjuk a törit, majd én kiakadok, hogy rossz lett. Tulajdonképpen ez minden dolgozatnál így van, csak töriből általában ezek után jó szokott lenni. (a többi változó) Engem meg az utána lévő 2 órában nem lehet elviselni. És az emberek nem értenek. Meg én se. De hála az égnek van, aki ezt képes tolerálni, mert kénytelen volt hozzászokni. Nekem nem megy a normális hozzáállás.

Ma is ez történt, bár ebben az esetben az esszé tényleg rosszul ment, meg még 2 dologról biztosan tudom, hogy rossz, illetve a térkép... khm. Szóval a térkép nem az erősségem. Mindegy, ha az esszé nem ér sok pontot, akkor még bármi lehetséges, mert elvileg lesz pár plusz pontom. De most nem ez a lényeg, hanem próbálom megfejteni, hogy minek nekem töriből az ötös. Mi vesz arra rá ilyenkor, hogy majdnem sírok? Miért akadok ki ennyire? Miért vagyok gonosz utána mindenkivel? Miért tombolok, hisztizek, mászkálok fel-alá idegesen? Miért vagyok mérges mindenkire?

Az a baj, hogy nem tudom. Valószínűleg ahhoz van köze a dolognak, hogy meggyőződésem (főleg ilyenkor), hogy az egyetlen dolog, ami nekem megmaradt az a történelem. Mármint azt úgy még kb tudom. Ilyenkor meg megrendül az ebbe vetett hitem és félő, hogy minden összedől. Ez amúgy elég tragikus, ha belegondolunk... Mármint belátom, hogy az szomorú, hogy töriből vagyok a legjobb, de abból se tudok ám kb semmit, csak pár évszámot, meg az utolsó két tz anyagát félig. Azért ez nem tudás... Ezek után gondoljatok bele, hogy milyenek azok a dolgok, amiből meg nem vagyok jó...

(Amúgy krónikus önbizalomhiányom van és nem lehet rajta segíteni azt hiszem.)

Nem.
Ennyi. Nem szeret és kész. Ez tény, bár az idióta remény még mindig él bennem. Hogy ennek mi az alapja, azt tudom, ugyanakkor pontosan tudom azt is, hogy ez hülyeség. Nem szerethet.
Ma, amikor fizikán azzal szórakozott, hogy az ujjaimmal játszott (értsd: két perc után már kitörni készült az összes), akkor azon elmélkedtem, hogy ezt vajon miért csinálja. Aztán arra jutottam, hogy nem bírja azt, hogy most valakivel jár és csak azzal az egy emberrel kéne foglalkoznia. Egyszerűen 3 hét után besokall. Mondjuk még ez a pont nem jött el, egyelőre még szereti, csak fél, hogy elveszti, és akkor esélyes, hogy nem maradnak barátok. Mármint ők nem csak járnak, hanem legjobb barátok is, és ez annyira jó, mert minden szempontból tökéletesek, még Valentin napot is ünnepelnek, bár nem szeretik... Mondjuk ezt nem értem. Ha nem szeretik, akkor mégis kinek jó ez?
Szóval nem szeret. De ez így kéne, hogy jó legyen. Csak nem értem, hogy akkor miért olyan, amilyen. A lökdösődés-bökdösés-ujjkitörés végül is már nem szokatlan. Tavaly is ezt csinálta, amíg volt barátnője. De még mindig nem értem a mellettem alvást, a furcsa megjegyzéseit. És az is furcsa, hogy nem tudja, hogy én meg közben már megint lassan összetörök. De minek? Semmi értelme, túl kéne lépnem, és nevetve hagynom kéne őt a fenébe. Csak nem tudom megtenni, mert azért neki is fájna. Néha úgy tűnik, mintha tényleg fontos lenne neki a barátságunk. Ráadásul, ha véletlenül szakítanak, ki kaparja majd fel a földről, ki akadályozza meg az érvagdosását, kinek mondhatja el... ki lesz az, aki meghallgatja, és nem ítéli el? Mert nem tudok rá haragudni. Tudom, hogy mikor csinál hülyeséget, de megbocsátok. Jó ez neki? Ha már magának nem bocsát meg, talán jó... De akkor is nehéz. Miért nem eshetek végre bele egy fiúba, aki nem foglalt, normális és esetleg viszont tud szeretni?
Ez csak azért ma lett kitéve, mert már hányingerem van a sok rózsaszíntől, szívecskétől, édes dolgoktól... Ráadásul nem tudom eldönteni, hogy miért. De őszintén remélem, hogyha még ebben az életben lesz pasim, akkor ugyanígy fogok hozzáállni ehhez a naphoz.

Az úgy történt, hogy betöltöttem a 18-at. Volt meglepetésbuli, sokat ittak, sőt, még én is ittam, bár én józan maradtam. Minden rendben volt, az egyik lány ugyan rosszul lett, de ő lefeküdt aludni. Aztán egyszer csak az egyik fiú is rosszul lett. Nem mellesleg ő a legjobb barátom volt tavaly. Idén hullámzó volt a kapcsolatunk, de legnagyobb megelégedésemre úgy tűnt, hogy kiszerettem belőle, már nem is tetszik. Szóval ő a fürdőszoba padlóján ült, bicskáért könyörgött, és szenvedett.

Először szánalmasnak gondoltam, elkerültem, még a barátnőmet sem értettem, hogy miért van bent vele. Aztán a barátnőm kijött, bement egy másik lány. Én végül utána mentem, hogy beszélgessünk, meg ne legyen egyedül szerencsétlen a fiúval, aki enyhén irritáló volt. A fiú hányt, mi kijöttünk... aztán a házigazda mondta, hogy valakinek vele kéne lennie. Bementem, leültem a földre. Addigra már józanabb volt. Remegett, borzalmasan érezte magát, és csak feküdt a földön. Adtam neki vizet. Ő percek alatt szinte józan lett, alig maradt benne pia, szóval lehetett vele beszélni. Kérte, hogy legyek vele, megfogta a kezemet, és csak ültünk. Én akkor már nem voltam mérges. Szánalmas jelenség volt, aggódtam és sajnáltam. Hoztam neki pulcsit, ráadtam, hoztam neki takarót, betakartam. Amikor a pokrócot hoztam alá, felmerült bennem, hogy ő bizony a wc-ben fog aludni. Aztán pár perc múlva mellette feküdtem egy polifoamon és egy hálózsákon és azon nevettünk, hogy vajon egész éjjel menni fog-e a szagelszívó, mert ha igen, akkor az rossz lesz...

Párszor a fejemre nyitották az ajtót, aztán magunkra zártuk. Semmi nem történt. A karján volt a fejem, mellette feküdtem a földön és beszélgettünk. Nem fáztam pedig a polifoam mellettem volt, és a csempe hideg volt. Nevettünk. Néha könyörgött, hogy bocsássak meg, amiért itt kell töltenem vele a tizennyolcadik szülinapomat, de engem nem érdekelt. Ő simogatta a hajamat, néha meg is puszilta a fejemet, nyakamat. És mondta, hogy szeret. Persze nem úgy. Neki van barátnője. Ezért is érzem magam ribancnak. Nekem kellett volna okosnak lennem, ő részeg volt. Meg át kellett ölelnem, hogy ne féljen.

Már mindenki aludt, kb két órát feküdtünk ott álmatlanul, aztán ő elaludt. Beszélt álmában. Én még órákig fent voltam, és tudom, hogy azt akarta, hogy ne menjek el. Mondta, hogy fél. Én meg átöleltem, mert ez tűnt jónak. Ez tűnt logikusnak. Ilyenkor megnyugodott. Én meg csak feküdtem, mert kényelmetlen volt és hideg. Aztán valahogy elaludtam. Amikor megint felkeltem (kb 1 óra múlva) ő is felkelt. És megint beszélgettünk. 

Vizet ivott. Én is. Egy pohárból. Akkor ez teljesen logikusnak tűnt, de azért ha belegondolok... mondjuk engem ez amúgy sem szokott zavarni, de azért ez így furcsa. Oldalra feküdtem, ő meg átölelt. Így voltunk megint sokáig... megjegyezte, hogy gyorsan lélegzek... Végül hasra fordultam, és csak a kezünk ért össze, úgy aludtunk reggelig. Kb 1-2 órát. Én legalábbis. Arra ébredtem, hogy ő már felkelt. Innentől csak nevetve megjegyeztük, hogy fáj a hátunk, majd egymáshoz se szóltunk nagyjából.

Ez a dolog nem is lenne annyira borzalmas. Ha... nem jöttem volna rá, hogy még mindig szeretem. Vagy legalábbis sokat jelent nekem. És ha nem lenne barátnője és ő is szeretne. De még egyszerűbb lenne, ha én sem szeretném, ő sem szeretne, és nem jelentene semmit ez az egész senkinek. De én feladtam. Képtelen vagyok ezután magamnak hazudni... és ez valahol annyira szörnyű. Tavaly is rossz volt. Vasárnap délután óta, amikor ráébredtem, hogy ez igazából rossz, csak szenvedek, nem tudom magam túltenni rajta, fáj, és persze nem akarom, hogy neki fájjon. Miért nem mentem ki egyszerűen a fürdőszobából és aludtam egy ágyban? Miért kell tudnom, hogy ez milyen érzés? Miért nem hagytam ott, beszélgettem a többiekkel? Miért engedtem neki? Miért nem mondtam, hogy nem? Egyszerűen csak be kellett volna vinnem a szobába, mellé tenni egy tálat és hagyni az egészet... Most meg fáj, hogy együtt látom a csajával. Ugyan már. Mégis mit gondoltam?!

Van nekem egy történelem tanárom, akire egy kicsit hasonlítok. Történetesen ő az osztályfőnököm is. És ezt a kicsit hasonlítok dolgok úgy kell elképzelni, hogy még az írásunk is nagyon hasonló, nem beszélve egyes dolgokról alkotott véleményről, felfogásról, irányultságról. De ezt szeretem letagadni, mert idegesít, hogy valaki ennyire jól ismerhet. Mondjuk ennek két oldala van. Mert pl én se bőgném el magam előtte soha, mert pontosan tudom, hogy hihetetlenül megijedne tőle, zavarba jönne, nem tudna mit kezdeni a helyzettel. És ő még csak meg se ölelhet engem (ez az én megoldásom a barátnőim sírásakor, ha már nincs jobb ötletem - márpedig nincs).
Szóval van ez a tanár. Teljesen egyértelmű volt, hogy a tantárgyát szeretem, ő meg a kedvenc tanárom, meg ilyesmi. Egészen kitűnően megértettük egymást mindig is, bár nem beszélt velem sokkal többet, mint bárki mással, csak ritkán megjelentem a tanárijában, amikor valamit mondani akartam neki, vagy OKTV-re készített fel és közben pár témát megvitattunk. Volt, hogy fél órában, volt, hogy 5 percben. Mindenesetre megvoltunk. Én megvédtem, ha valaki nagyon szidta, ő nem feleltetett eddig egyszer sem. Bár utóbbinak semmi köze ahhoz, hogy hasonlítunk, csak ez alapvető feltétele annak, hogy valakit ne utáljak. Volt egy időszak, amikor megbíztam benne, ami nálam nagyon nagy dolognak számít. Sőt... tud olyan dolgot rólam, amit rajta kívül senki. Ez sem kis dolog azért... már ha arra gondolunk, hogy ő azért csak egy tanár. Elvileg hivatalos a kapcsolatunk. Meg neki ígértem meg, hogy soha nem megyek pszichológiára. Amit nyilván nem azért kért, mert nem akarja, hogy megtanuljam a biológiát.
A kapcsolatunk egy ideje kicsit hullámzóvá vált. Egészen pontosan akkor történt először, hogy nem szerettem annyira, amikor 4-es lett egy témazáróm. Ez nem az ő hibája volt. Nem is az enyém. (Egy idióta kistanár volt bent, aki nem igazán tudott tanítani.) De ezután végül is minden oké volt. Aztán jött az, hogy délutánokat, estéket töltöttem a tanárok karácsonyi ajándékával. Persze ő az ofő, neki nagyobb jár. Egy csomót mászkáltam, félig betegen a társasjáték után, amit azért kapott, mert vannak gyerekei, és velük játszhasson... de tényleg rengeteget gondolkoztam azon, hogy milyen tetszene neki. Végül olyat kapott, aminek köze van a földrajzhoz (föci tanár is), de közben tényleg élvezhető játék. Csináltunk neki pólót, amit mindenki aláírt. 1 órán keresztül köröztem a barátnőmmel, hogy megtaláljuk az ideális fehér pólót. Az elejére Magyarország térképet rajzoltam, ami egy egész szombat estémbe beletelt (kb 4 óra volt, ha nem több). Erre, amikor megkapta az ajándékokat megkérdezte, hogy az egyik pötty, ami egy várost jelölt, mégis mi. Mondtam neki, hogy mi, aztán kedvesen hozzám vágta, hogy "ja igen, tényleg majdnem ott van". Tök jó érzés, ha az ember órákat áldoz valakire, és azt kapja utána, hogy rossz helyre rajzolt egy várost. Mármint itt pár mm-ről van szó, nem öt centiről.
Aznap még kb ötször beszólt, mindenféle hülyeség miatt, szóval nem túl vidáman mentem el a téliszünetre. Miután visszajöttünk írtunk egy javítót. Mérges volt, mert elrontottuk, nem lett volna muszáj beadni, rontottunk is. Előadást tartott, amikor még nem osztotta ki, hogy nincs önkritikánk, meg borzasztóak vagyunk, hogy még Budát is arrébb tesszük, Szentendre helyére. Akkor én már éreztem, hogy ez bizony rám vonatkozik, mert közben sokszor felém nézett.
Másnap kiosztotta. Mondta, hogy hát most biztosan sírni fog a fele társaság. Pontosan azok voltak a hibáim, amiket felsorolt. Teljesen kiborultam. Nem érdekelt, és még most sem érdekel, hogy valamilyen szempontból igaza volt. Nyilván baromság volt beadni, gondolhattam volna, hogy nem lesz jobb, sőt rosszabb lesz. Azt kell tudni rólam, hogy hihetetlenül magamra veszek minden sértést. De mivel maximalista vagyok, ezért még az egészhez magamat is ostoroztam, mert beadtam, meg elrontottam. De nem sírtam. Én jegyért nem sírok.
Egész nap borzalmas kedvem volt, rá se néztem az óra többi részében, az összes többi tanárra is mérges voltam, mert mindenki szívatott minket, az osztálytársaimból is elegem volt... Végül séta közben sírtam kicsit, meg itthon estefelé párszor. De mondjuk inkább, hogy sírás közeli állapotban voltam, mert egy könnycseppnél többről nem igazán lehet beszélni... Még ma is kiakadok, ha arra gondolok, hogy képes volt azt mondani, hogy nincs önkritikám. És ma sem néztem rá órán, nem köszöntem, nem beszéltem vele. És úgy kellett rágcsálnom a nyelvemet, hogy a kérdéseire ne reagáljak. Idegesít, ha senki nem tudja a választ. Vagy csak nem válaszolnak. Mit tudom én.
Igazából ezt csak azért írtam le, hogy le tudjam írni legalább, amit mondanék neki, ha megkérdezné, hogy mi bajom, meg ha beszélnénk. Nem fogunk, ez csak ilyen elméleti dolog. Azért annyira nem voltunk soha jóban. Meg különben is lehet, hogy elsírnám magam közben...

Lehet, hogy a vaktérképeket képtelen vagyok megcsinálni. Lehet, hogy nem írok hibátlan dolgozatokat, nem tudok mindent, a társadalom-részét a történelemnek nem tanulom meg rendesen, mert nem érdekel annyira és néha súgok dolgozatnál. Nem vagyok tökéletes. Lehet, hogy ezért nem kellene történelemből fakultálnom, hiszen a térkép nagyon fontos része. Lehet, hogy ezért minden egyes dolgozatom egy jeggyel rosszabb lesz. De mi van akkor, ha tavaly év végén ez érdekelt? Ha még ezt tudtam a legjobban? Lehet, hogy szánalmas, hogy nincs semmi, amit ennél jobban megértek, de nem lehet mindenki profi abban, amit szeret. Mellesleg én legalább nem bukok, nincsenek ketteseim, mint az többi osztálytársamnak. Lehet, hogy ostoba vagyok, lehet, hogy semmit nem tudok elég jól, lehet, hogy semmiből nem vagyok kiemelkedő, de önkritikám akkor is van. Egyszer hibáztam. Soha nem szoktam a képességeimet túlbecsülni, ezért nekem is fáj, hogy nem lett jó az a dolgozat. De nem én vagyok az egyetlen ember, aki hibázik...

Erről már írtam, de így, hogy le kéne adni az érettségis lapot lassan (oké, még egy hónap, de azért az el tud telni, főleg, ha az ember bizonytalan) kezd sürgetővé válni az egész osztályzat-érettségi-felvételi problémakör.  Ez nem túl vidám, mert amíg minden idióta osztálytársamnak megvan az álma, addig én ha megkérdezik, hogy mi leszek, kedvesen mosolygok, és közlöm, hogy nem tudok. Ők meg csak hümmögnek, és gőzük nincs, hogy mennyire elegem van ebből. Vagy éppen van, és akkor vigyorogva hozzáteszik, hogy biztosan mindenki ezt kérdezi és rém idegesítő lehet. Ööö, hát igen, még jó, hogy te is megkérdezted...
Szóval osztályzatok. Ugye itt a félév, javítás, nemalvás, bőgés, könyörgés a tanárnak, hogy javítani lehessen, ígéretek, hogy következő félévben jobbak leszünk (de persze nem leszünk), elveszett ellenőrzők, rádöbbenés, hogy össze kell szednünk magunkat, mert itt még bajok lesznek, hiszen ez már számítani fog lassan... Szóval még azok az osztálytársaim is írogatnak, hogy "mibőlírunkfizikát?", akik az esélytelenek nyugalmával szoktak beülni a témazárókra, és nagy önbizalommal állítják, hogy valamit úgyis fognak tudni. Ez némileg bosszantó, de alapvetően nem bánom, ha megerőltetik magukat néha, csak ne nekem kelljen mindent megoldani.
Az történt múltkor, hogy bejelentkeztem az enaplóba pár hét után (mert letiltott, mint minden téli szünetben) és arra lettem figyelmes, hogy képtelen vagyok pislogni attól a ténytől, hogy év végéhez képest jelentősen romlott a teljesítményem. Mondhatni kétségbe estem. Aztán lassan meggyőztem magam arról, hogy mivel év végén még kitűnő voltam, ezért ez nem valódi probléma és a félév nem számít. De akkor is elkeserítő volt, hogy még hármasom is lett. Majdnem. A másik dolog, ami megrázott a történelem négyes volt, ami ott pompázott piros színnel decemberben és szinte röhögött rajtam. Ezután az lett, hogy mivel maximalista vagyok és makacs, szépen felsétáltam a tanáriba, megkértem a földrajz tanárt, hogy hadd javítsak. Kicsit pislogott, majd kedvesen megkeresett a kis füzetében (megjegyzem segítség nélkül megtalálta a nevemet, amire büszke vagyok) és mondta, hogy hát megadja, mert rendes gyerek vagyok (mellesleg 3,5-re álltam, csak azt nálunk le szokták kerekíteni). Töriből meg írok javítót, hogy megnyugodjon a lelkem, és tudjam, hogy képes vagyok megtanulni, még ezt az idióta témát is. Az utolsó problémám a matek volt, amit nem osztott akkor még ki a tanár, így meglepetésként ért a december óta jelentősen csökkent átlagom. De mint ma kiderült abból megkapom az ötöst. Mert csak. És ez annyira, nagyon jó.
Még bioszt, meg törit tanulok, de amúgy az a három négyes maradhat (nem mintha válogathatnék), amiből ráadásul egyik a tesi, az angolt meg ki fogom javítani év végére, hogy ne haljon ki az önbizalmam, a föci meg hát nem tudom... Miután megkaptam az ellenőrzőmet (ami gyakorlatilag jelenleg üres, úgyhogy sürgősen tennem kéne valamit ez ellen, különben valami osztályfőnöki izét kapok, bizonyítványt meg nem), jön a következő Nagy Kérdés, mégpedig, hogy akkor most érettségizzek földrajzból, amiből jelenleg annyit tudok, mint kémiából, és akkor kipipáltam a választott tárgyat, vagy inkább ne, és teremtsek magamnak egy plusz tárgyat valahogy. Bárhogy. Bárhonnan. A Nagy Kérdés része még a német érettségi (közép), amit le kéne tenni, hogy a nyelven se stresszeljek, mert elég lesz az emelt szintű nyelvvizsga. Csak nem akarok egyedül szívni, úgyhogy ehhez meg kell győznöm valakit, hogy igenis jó ötlet.
És ha véletlenül mindenből sikerül leérettségiznem, amiből szükséges, kitalálom, hogy miből akarok emeltezni (töriből), akkor jön az, hogy oké, hogy nem buktam meg, túléltem, és még élek, na de hogyan tovább? Mert hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy hova menjek és hova nem, az nem túl vidám.

Tudjátok, aki kitalálta a karácsonyt azt szívem szerint felakasztanám. Vagy legalább összezárnám a családommal ebben a pár napban. Hogy a karácsony a szeretetről szól? Hogy adventkor türelmesek vagyunk? Hogy ilyenkor elcsendesedünk, jók, kedvesek, szerethetők vagyunk? Aki ilyeneket mond, az látott már egy bevásárlóközpontot decemberben? Vagy egy családot (tehát nem egyedül élő személyt) szenteste előtt? Mert jó, hogy tökegyedül nem veszekszik az ember, de szerintem már 2 ember is kitűnően ki tud akadni 24-ére. Hát, még ha 8-an vannak...
Most nem azért. Én tényleg szerettem a karácsonyt, amíg az arról szólt, hogy a nappaliban megjelent egy hatalmas fa, ami csillogott, még csillagszóró is volt, meg csengettyű, meg mindenki mosolygott, aztán egy csomó ajándékot kibonthattam, majd a kedvenc kajám volt, meg egy halom süti, aztán még tévézhettem is sokáig... Aztán kiderült, hogy Jézuska nem létezik, az a fa egy élőlény volt, amit kivágtak, bevonszoltak egy szobába, majd rátettem mindenféle giccses borzalmat, az ajándékokat becsomagolták, ami teljesen szükségtelen. Ahogy nőttem egyre többet hallottam a veszekedésből. Aztán jött, hogy már én is adjak ajándékot. Azt kifejezetten élveztem. Sőt! Ha valami jót, kreatívat találok ki, akkor most is élvezem. Vagy legalábbis tavaly még tudtam szeretettel alkotni december elejétől...
De az ajándékozás öröme is csak addig van meg, amíg nem érzi az ember kötelességének, mert másoktól is kap, másoktól nagyobbat kap... csak annyi marad az egészből - a szeretet helyett, hogy osztálykarácsony előtti éjszakákon nem alszom. Hát ez így tényleg nagyon jó. A családban is vagyunk egy csomóan. Miért kéne nekem bármit is adnom nekik? Nekem se kell semmi, köszönöm. Elég, ha idén nem tartunk karácsonyt. Az lenne a legszebb ajándék. Helyette kapok valami roppant hasznos dolgot. Bár idén minden bizonnyal az kb egy könyv lesz, amit időközben már megvettem magamnak.
És még csak 22. van. Alig várom a szentestét, a rokonokat, meg a többi remek dolgot, aminek köszönhetően az újévre már idegileg totálisan kész leszek. És én azt hittem, hogy az osztálykarácsonynál nincs lejjebb.